Bronzkor

A bronzkor i.e. 1900-800 közé eső időszakából a rézkorhoz hasonlóan gazdag leletek állnak rendelkezésünkre Boglár területéről. A bronzművesség felfedezése az újkőkori "neolitikus forradalom" vívmányaihoz mérhető jelentőségű eredmény. A tiszta réznél keményebb és rugalmasabb bronz előállításához szükséges volt, hogy a már ismert arany, ezüst és réz mellett újabb fémek, így például az ón érceiből való kinyeréséhez megfelelő technikai ismeretekkel rendelkeznek. Elegendő tapasztalatot kellett gyűjteni, hogy az öntéshez és az esetleg azt követő utólagos megmunkáláshoz a legmegfelelőbb arányban keverjék össze az alapanyagokat. A réz bronzzá ötvözésének tudománya a jelenlegi feltételezések szerint nem a Kárpát-medencében alakult ki. Ide több irányból érkezett.

A korai bronzkorban még alig találunk bronzból készült ékszereket, fegyvereket. Nagyobb mennyiségben a Dunántúlon csak a korszak utolsó harmadától készülnek, s főleg gazdag sírleletekben találkozunk ezekkel. A késői bronzkor i.e. XIII.sz.-VIII.sz. A késői bronzkor és a korai vaskor. Ettől az időszaktól kezdve a Kárpát-medence története elszakad a délkelet-európai égeikumi régióétól, s a Kárpát-medence nyugati felének kulturális és népi fejlődése ezen túl Közép-Európához kapcsolódik. A kutatás a késő bronzkor kezdetét az i.e. XIV-VIII. század fordulójához, az úgynevezett koszider kincsek idejéhez köti. Ezeket a bronzkincseket a nyugatról érkező halomsíros kultúra harcias, lótartó törzseinek nagyarányú támadása elől rejtik el. Ez a kultúra a nevét a jellegzetes temetkezési módjáról kapta: hallottaik sírja fölé kőből, földből halmot emeltek. A változás, a nyugtalanság jelei már a középső bronzkor utolsó szakaszában érzékelhetők. A Kárpát-medence északi és nyugati peremterületein már ekkor letelepszik a halomsíros kultúra néhány csoportja. Az északi területen már keveredett a magyarádi kultúrával, a mészedények népe. Ebből az irányból érkező nyomás arra készteti az észak-dunántúli mészbetétes csoport népét, elhagyja ősi lakóhelyét. Ezt követően néhány emberöltő alatt a Dunántúl nagy része szinte lakatlannak tűnik. Így az i.e. XIV. század végén és a XIII. század folyamán érkező újabb halomsíros hódítócsoportok ellenállás nélkül foglalhatják el a Dunántúl nagy területeit. Egyik csoportjuk megtelepdett Bogláron is. A Zrínyi utca végén és a Kertészeti Szakközépiskola gyakorló telepén előkerült sírleletek között vannak a halomsíros kultúrába tartozóak is. Ebben az időben éri el a bronzipar a fejlődésének csúcspontját. A bronzipar fellendülése közvetlenül érinti a gazdaság alapját, a mezőgazdaságot is. A jobb és a nagyobb mennyiségben készülő mezőgazdasági bronz eszközök, a sokféle változatban készülő sarlók és balták intenzívebb földművelést tesznek lehetővé. Ez a virágzó bronzkereskedelem, valamint a nagyarányú mezőgazdasági termelés lehetővé tette a vagyoni felhalmozást, erőteljesebbé válik a nemzetségi társadalom bomlása. A törzsek vezetői, a katonai réteg és az iparosok (elsősorban a bronzművesek) kiemelkedése és főleg földműves falusi lakosságtól valló elkülönülése egyre hangsúlyosabb lesz. A vezető katonai réteg és a gazdagságot biztosító bronzművesek hatalmas földvárak sáncai mögött laktak. A földvárakon belül gyakran egy külön földsánccal védett magaslat az, un.: fellegvár volt. A földvárakat széles körben az egyszerű földművesek vizmenti domboldalakra települt falvai vették körül. Ilyen egyszerű falusias település nyomait ismerjük Boglár déli részén. Ennek a településnek a lakói is használták azokat a temetőket, melyeket a halomsíros kultúrába tartozó leletei kapcsán már említettünk, mert innen olyan sírok is előkerültek, melyek a fent említett teleppel egykorúak.