Horváth Aladár

helytörténész
1924. június 29. Budapest-2010.december 13.
 

Középiskolai tanulmányainak befejezése után, 1942-től a Vallás - és Közoktatásügyi Minisztériumban, majd 1946-tól a Levéltárak Országos központjában levéltárosként dolgozott. 1950-től a Belügyminisztérium anyakönyvi felügyelője lett. 1959-ben Balatonlellére költözött családjával, ahol a tanács üdülőhelyi előadójának nevezték ki. 1985-ben nyugállományba vonult. Azóta neve szorosan összefonódott Balatonboglár helytörténetének kutatásával. Egész életében fontos volt számára a történeti kutatómunka, ezen belül a lakóhelyén élő emberek életének, munkásságának megörökítése. Különös érzéke van az értékek, emlékek felkutatásához. 1996. júniusában addigi kutatásaiból kiállítást szervezett a helyi Kulturális Központ. Csak ízelítő néhány tabló és tárló tartalmából: Dr. Bakay Lajos világhírű orvosprofesszor megtalált naplója, melyben Gr. Teleki Pál miniszterelnök "öngyilkosságával" kapcsolatos feljegyzéseit írta le.
Franciák boglári ünnepe,
Szivárvány Újság 1936-ban jelent meg Balatonbogláron,
Zsidó üldözések, a Balatonboglárról elhurcolt zsidók névsora,
Balatoni vitorlás sport.
1998-ban jelent meg az 1848-as Forradalom és szabadságharc eseményeit gazdagon illusztráló könyve, 2001-ben pedig a Temetők üzenete c. kötetben /Puskás Béla (szerk.), Kaposvár, a szerkesztő kiadása) is megtalálható néhány gyűjtése.

Ali bácsi, az intézmény
 
Az állatkölyök az általa elsőként megpillantott élőlényt tartja szülőjének. Ezért olykor furcsa dolgokat produkál az emberi beavatkozás, például, ha egy kutyacsecsemőt szemének kinyílása előtt egy tyúk mellé tesznek, akkor az eb a szárnyast fogja anyjának tudni, amíg föl nem cseperedik és el nem felejti az egészet. Ha az ember esetében is működik valami hasonló mechanizmus, akkor könnyen érthető, hogy a balatonboglári Horváth Aladár miért is viseli a megszokottnál sokkal inkább a szívén hazája és szűkebb pátriája sorsát, ugyanis ő 1924-ben a Himnusz hangjaira született. Most leginkább Ali bácsinak szólítják. Egyesek szerint nem is ember, hanem intézmény. Ali bácsit ősidők óta ismerem, talán még brontoszauruszok jártak az akkor éppen egy várossá összesarlózott és kalapácsozott Boglárlelle főutcáján, amikor egymásra leltünk. Vele különösen tanácsos jóban lenni a hírlapírónak, mert Ali bá' nemcsak intézmény, hanem aranybánya is, témák ezreinek tudója. Kezdetben nemigen beszélt önmagáról, csak ajánlgatta kutakodásainak érdekességeit, de bonckés sem kellett hozzá, hogy kinyissam, és egy vidám percben elmesélte születésének történetét, amit nővére őrzött meg a családi emlékezet számára. Édesapja vasúti tiszt volt Budapesten, édesanyja pedig ötödik gyermekét várva a férje közelében akart lenni. A pályaudvaron voltak mindketten, amikor hirtelen megindult a szülés. Ugyanakkor épp egy díszvendég különvonata gördült be az állomásra és a zenekar játszani kezdte a himnuszt. Ha egy újszülött egyáltalán hall valamit, akkor Horváth Aladár életének első pillanataiban nemzeti imádsá­gunkat hallotta. Aztán, mire Ali bácsi lett belőle úgy belepottyant a helytörténészkedésbe, hogy abból már soha ki nem kecmereg.
- Tudja, mit mondanak a hátam mögött? Hát azt, hogy nézd a vén marha Horváth már kukázik is, pedig rendes házban lakik... Különben igazat mondanak, hiszen kukázom is, meg rendesen is lakom, meg vén marha is vagyok.
Ezzel fogadott legutóbb és persze a szemétből kibányászott újabb régi dokumentumokkal. Meg egy új hírrel. Eddig ugyanis azt szoktam meg, hogy Ali bácsi mindent összegyűjt, ami a papírra hasonlít és csak egy kissé is sárga, azaz régi. A gyűjteményt pedig őrzi mint az oroszlán, és csak fénymásolatokat ad ki a kezéből. Most pedig elmesélte, hogy adott ezt-azt a megyei levéltárnak, a megyei könyvtárnak, a boglári könyvtárnak, a veszprémi püspöki levéltárnak. Meg még nekem is adott egy régi könyvet, mert tudja, hogy én sem vagyok komplett.
- Mi lelte öreg bátyám?
- Mi lelt volna? Eleget élveztem már az iratok kisilabizálását. Amit földolgoztam azt már nem akarom újra elővenni, jusson tehát oda ez a sok kacat, ahol a helye van.
Jáger Márta somogyi főlevéltáros mondta erről: ezer Ali bácsi kéne még! Mert a szórványanyagot a hivatásos levéltárnoknak nincs ideje és ereje gyűjteni, az öreg papírnak pedig manapság nemigen tulajdonítanak értéket az emberek, így aztán kordokumentumok ezrei semmisülnek meg. Egyebek pedig kikerülnek az országból és úgy vesznek el örökre.
- Miféle egyebek?
Válaszolt erre a kérdésre is a főlevéltáros, ám itt inkább Ali bácsi meséjét folytatom, aki körülbelül ugyanazt mondta, csak egy kissé ízesebben:
- Kutyabőrt is lelek olykor. Hát nem azt mondja nekem egy jótét lélek: „Hülye vagy te Ali, ne vidd a levéltárba, add el a németnek, jó kis márkával fizet érte, nyugdíjas vagy te is". Azt, hogy üptre lehülyéznek, már megszoktam, nem is sértődtem meg rajta. Hanem az eladás miatt úgy találtam válaszolni annak a komának; ha nem lenne még nálam is öregebb, hát akkorát bemosnék neki, hogy átesne a söntéspulton. Még, hogy eladni a németnek...
Ahogy tovább dohogott, az is kiderült, megbocsátható lenne valahogyan a dolog akkor, ha a német biztosan gyűjtő volna, de száz közül kilencvenkilenc nem az, hanem otthon levakartatja a régi magyar oklevelet a kutyabőrről és címert meg irományt hamisíttat rá arról, hogy ő ilyen fon meg olyan fon.
Ali bácsi a háborús években kezdett dolgozni a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumban, mint díjnok. A háború után bélistázták, később visszavették. Utóbb levéltári munkára irányították, azután anyakönyvi felügyelőnek képezték ki és Vácra tették a tanácsra. Ötvenhatban csöndben maradt, ötvenhétben viszont nem tudta befogni a száját, erre kirúgták... Lellére a feleségét helyezték, vele tartott. Itt lett aztán Ali, a kukázós. Fölfedezéseinek se szeri se száma, tőle tudja ország-világ, hogy Schulek Frigyes, a halászbástya építője hogyan töltötte Balatonlellén utolsó éveit, dokumentumok sokaságát mentette meg a második világháborús lengyel és a francia menekültek boglári éveiről, negyvennyolcas honvédsírt lelt a helybéli, elhagyott zsidótemetőben... Fia és két lánya is azt mondta kezdetben: apu egy kicsit dilis. De utóbb már ők is hozogattak neki régi papírokat.
- Végül nem örökölték ezt a káros szenvedélyt - mondja kicsit szomorúan, de rögtön megvigasztalja magát, mert ilyen a természete: - Sebaj! Úgy sem maradna ez a sok holmi az övék. Ez nem magánvagyon. Én csak őrzöm, nem vagyok a tulajdonosa. Rendelkeztem már róla, hogy hova kerüljön minden. Vén vagyok. Jön majd akinek jönnie kell...
- Messze is van, lassan is jön - mondom és valószínűleg ijedten nézem az öreget, mert nagyon nem szeretném elveszíteni. Hamar ráébreszt, hogy ostoba képet vágok, mert elkezd hahotázni:
- Jól van már, ne féljen, nem most fordulok le a székről! Mi van? Nem járt újraélesztési tanfolyamra, azért van úgy berezelve?
így már együtt röhögünk, mert mi azt is szoktunk Ali bácsival. Jókat röhögni. Hála Istennek.

Luthár Péter

Forrás:

Temetők üzenete /Puskás Béla(szerk.), Kaposvár, 2001., szerk. kiad. Fotó:Temetők üzenete /Puskás Béla(szerk.), Kaposvár, 2001., szerk. kiad.